hogy hálaadás lesz a vége :) és így lett, bár akkor még nem gondoltam, hogy ez hosszú menet lesz.
a július úgy telt, hogy heti rendszerességgel kellett munka-ügyben tenni valamit: vagy igazolásért felmenni Kvárra, vagy beiratkozni, vagy nyelvvizsgára menni, vagy vizsgázni, vagy eredményt nézni, vagy nyilvános gyűlésre, ahol azután választani kell az üres helyek közül...
A vizsga elég jól ment - hála az Úrnak! - mégsem jöttek ki a számításaim(ink). Nagyjából az történt, hogy nem volt mit választani. Egy lett volna, azt elvitte valaki más, aki nagyobb jegyre írt. ezért következett a várakozó lista: tudtam, hogy egy kolléganőm valamikor augusztusban készül gyereknevelési szabadságra menni, reméltem, hogy meghirdetik a helyét. az igazsáfghoz azért hozzátartozik, hogy a remény mellett is elég rossz volt üres kézzel hazamenni a gyűlésről.
mégis, különleges volt megélni, hogy egy héten át minden nap célzottan beszél hozzám az Úr, ilyeneket: hogy ő, az én őrizőm, nem szunnyadt el. hogy gondját viseli a nyájnak. hogy nem kell nekem emberekben bízni, mert az bolondság. hogy ő gondoskodik a benne bízókról.
így hát nem bíztam emberekben, nem kilincseltem és nem is telefonálgattam.
a stressz azért jelen volt, bár háttérbe szorult. a helyzetről akkor tudtam igazán megfeledkezni, mint nem létező problémáról, amikor elindultunk szabadságra. na attól kezdve jól éreztem magam a bőrömben. (az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy a jó érzést gyarapította a tény, hogy két hétig nem kellett főzzek).
A szeptemberi "elosztás" előtt már nagyon égett a talaj a lábam alatt, mert a hely még mindig nem volt meghirdetve helyettesítésre. Már azon voltam, hogy nekiindulok, és vagy itt, vagy ott, de szólok egy-két szót az érdekemben, amikor az Úr megint azt mondta a reggeli zsoltárban, hogy ne bízzak a vezető emberekben. hát nem mentem se ide, se oda, csak vásárolni. Útközben az én főnöknőm hívott, hogy meghirdették a helyet!
azután már csak a hálaadás maradt hátra és amíg az elosztásoknál rám került a sor, egy fergeteges ligretto partira :D
a többi hálaadás és vegyes érzelmek.
tegnapra is volt ám üzenet: az új munkahelyen is benne kell bíznom: elfogadnak, befogadnak, ... az Úr asztala. ennek a súlya sem az én vállamat kell nyomja. nem kell görcsölni és megmutatni legjobb arcom. a munkára is van egy áldás...
hát leírtam, hogy emlékezzek rá a következő években is. hálaadással.