Biza, ilyenek is vannak... amikor nem fog rajtam a munka, a vidámság se nagyon, nincs kedvem Igét olvasni de lelkiismeretfurdalásom van miatta ésígytovább. Azért mindjárt fogok.
Minek nekem külön gyóntató oldal, amikor itt a sajátom? úgysem olvassa rajtam kívül senki , a kivételeknek meg tiszteletem! :)
Gyakran gondolok édesanyára. Érdekes, nem vagyok benne biztos, hogy amíg élt, jutott-e ilyen gyakran eszembe. Azt hiszem nem kell attól félnem, hogy egyszer már nem lesz része az életemnek. mindig is benne lesz. Olyan furcsa, hogy a másik ember fájdalmát át lehet érezni, és mégse. És mégis... a hozzád legközelebb álló is távol van amikor erről a fájdalomról van szó. Kicsi anyukám... tegnap az aranyról olvastunk a fiúkkal lefekvés előtt, és megint te jutottál eszembe - az aranyutcákról, amelyeken jársz. Biztosan kacagsz... a kacagásod, a mosolyod, a szemed csillogását ilyenkor jól ismerem.
az is érdekes (nekem), hogy ide könnyebben írok róla, mint a Yahoos blogomra. a gyász annyira intim dolog, avatatlanok szeme elől ezt is féltjük. védem ezt a részét a szívemnek. Nem zárkózom el, nem, de az ajtó ilyenkor azért behúzva, és csak akkor lehet bejönni, ha én már kimentem a szobából... tesókkal lehet(ne) erről szabadon beszélni, kicsit elpityeredni, könnyet szárítani. Lea bejegyzései mellett pl mindig elpityeredek. Olyan messze vagyunk egymástól, hogy az borzasztó. pedig csak néhány száz kilométer.
azon is gondolkodtam, hogy milyen szelídíthetetlen dolog a halál. Annyi ember, annyi generáció, annyi év, és mindenki átesik rajta, mindenki. Mindenkinek fáj, mindenki megpróbál továbblépni, feldolgozni, eldolgozni? merthát valahogy csak kell élni utána is. És arról még nem is szóltam, hogy a halál mindannyiónk fölött ott lóg, mint Damoklész kardja. nincs mit csinálni mégse.
Akárhogy védem az enyéimet, csak ember vagyok. féltem őket, és mégsem élhetek örökös félelemben.
nem is olyan könnyű emberként élni...
5 megjegyzés:
ki mondta, hogy konnyu elni? :)
foleg, hogy el-eltunedeznek azok akikhez ragaszkodunk... amikor mamam meghalt, megertettem, hogy o megerett a betakaritasra. milyen jo tudni valakirol azt, hogy o ugy ment el mint egy erett gabonamag. de anyumnak hianyzik...
nemreg neztunk egy movie-t egy irorol. igazi gentleman-us volt... de hat az evek megsokasodtak felette is. Starting out in the evening volt a cim. az egyik megdobbento jelenet az volt amikor, mikozben mindenki probalta eldegelni az eletet, a lanya szembesult azzal a tenyel, hogy az apja barmikor meghalhat. es ezt mondta: "I can accept he's going to die. I just can't accept
he's going to be dead forever."
szoval nekunk van egy elonyunk: egy pillantasra veszitjuk el "halottainkat". csakhat irto nehez atelni ezt a pillantast itt az ido fogsagaban... pedig az orokkevalosagbol nezve egy iciripiciripottyocske egy atomon :)
en pl. olvaslak... s tudom milyen az amikor hangtalanul olvasnak es keznyomuk valahol ott lebeg a billentyuzetek felett :)
tudod, amikor apa betöltötte a 70-et, hirtelen rádöbbentem, hogy bármikor jöhet a telefonhívás, hogy baj van...
hogy anyáról lesz hamarabb szó, az meg sem fordult a fejemben
aztán nem mindig boldog pillanatok jutnak eszembe, néha épp a fájdalmasak, amikor hasít a húsba, vérbe az Ébredés
na elég ebből ennyi egy napra
én is el szoktam pityeredni a Lea bejegyzésein
én sokszor elpityeredek..minden "ok" nélkül.. főleg itthon tör rám. de gondolom ez természetes. Emiatt néha mennék el itthonról, h ne legyek egyedül, másrészt meg fáj itthagyni a házat, ha csak pár napra is, és vágyom egyedül lenni itt, ahol anya élt..érdekes ez.
olyan gyakran ugranak be a temetés képei...
Megjegyzés küldése