nagyon kiváltságos időket éltem

meg mostanában: folyamatosan az volt a fejemben miközben jártam-keltem, hogy Isten mosolyog. vagy, Hogy ilyen az, amikor Isten mosolyog. Ezért, amazért, vagy csak úgy, mert tetszik neki valami, amit lát, hall. Elég nehéz ezt megmagyarázni, de olyan határozottan ez volt az érzésem, hogy csak le kellett ezt írjam, majd tudjam visszaolvasni,- amikor nem érzem, nem gondolom.

Olvastam (vagy újraolvastam) könyveket, amelyek úgy érzem, nyitottak a szememen. Örülök neki. most is olvasok, egyszerre több könyv is van az ágyam mellett. és szeretnék olvasni vmit Chestertontól.

pakolunk. megyünk, jövünk, megint megyünk. közben vinnem kell a tanulnivalómat is magammal, mert ismét versenyvizsga réme közeleg. július 13.

nem várom már, hogy velem másként bánjanak a tanügyben. nem tudom, miért háborogtam eddig... nem vagyok én sem különb, mint az a sok sorstárs, aki ugyanazokat a megaláztatásokat kell elszenvedje évente - kétévente...

kb ez van mostanában.

ja, és vmi nagyon fonotos: azon igyekszem, hogy ne kiabáljak. akkor sem, ha úgy érzem, nincs más eszközöm és muszáj és megérdemelnék. piszokul nehéz. és néha még kiabálás jön ki a torkomon, legalábbis olyasféle. de hála az Úrnak kopik a hangerő és már nem gondolom, hogy jól teszem. s nemsokára nem teszem?...