a miniszter és én

elmúlt hétvégén úgy történt, h dolgom akadt Bukarestben. Gyorstalpaló stílusban fordítottunk érettségi tételeket (előtte aláírtam, h semmilyen információval nem szolgálok :P úgyhogy hagyjatok békén) de azért megengedték, h ebédeljünk. Kicsi menzára vittek, egy félreeső asztalnál leültünk két kollégával s eszegettünk. még egy asztal volt a kis teremben, oda két úr ült be, pulcsisan, lazán. románul beszélgettek, hát annál jobban nem érdekeltek. épp elköltöttük szerény ebédünket, amikor tájékozottabb férfikollégánk megkérdi, h tudjuk-e, ki ebédel velünk? mi nem. hát Funeriu, az oktatásügyi miniszterünk.

már egy éve ő az - kemény idő- éppenséggel tudhatnánk.

már csak azért is, mert legalább adhatnánk neki egy autogramot emlékbe a jókívánságok mellé....

mondjuk, ő sem tudta, kivel ebédel. és őt sem érdekelte különösebben.

aztán vasárnap- lévén virágvasárnap- hirtelen bevillant, hogy Jézus bevonulásakor a legtöbben nem tudták, ki ő. hallottak róla, talán a nevét is megjegyezték, de nem ismerték.

s nem változott sok néhány ezer éve sem. a személyes bevonódás, ismeretség lényeges egy kapcsolatban. Tárgyi tudás, információk nem üdvözítenek. csak a személy teheti meg, és ehhez kell a személyes bevonódás, ismeretség.

miniszterem, nem ismerem, nincs vége a világnak.

Jézussal kapcsolatban azonban egy hasonló hiba végzetes, ha vége a világ(om)nak.

na de őt ismerem. és ő nem csak egy ideig miniszter, hanem nagy király, örökre. sőt, mindörökre.