előre szólok, melankóliás (tudom, hogy nem így kell mondani, de így szebben cseng a fülemnek) bejegyzés következik, ami nem attól van, hogy a Lina kanyar után nem látni semmit a ködön kívül - belül? alul?...
szomat délután. rég nem volt nyüzsgős, csöngetős, most ki? az délután. Vidámsággal, beszélgetésekkel, lelkes beszámolókkal. itt vannak a srácok is, akik "az átkosban" - nem, rögtön utána születtek - úgy számolom - és kórházból - otthonba (otthonba?? na ne) - másik otthonba - intézetbe-és ide-oda kerültek. Most Csíkban vannak, mert iskola, meg bentlakás... hétvégére előre kiadják nekik a száraz kaját, mert ugye nincs tanítás, nincs főzés sem a "kantinban". szóval itt vannak, vidámak. aztán újra csöng - a telefonom, aztán ennek következménye egy gyors rendrakás a gyerekszobarészlegén a nappalinak, hogy lehessen beinvitálni a ritka vendég barátnőt. a fiúk segítenek, szépen megkeresik a helyét legónak, fakardnak, építőkockáknak, könyveknek, ceruzáknak. elégedetten néznek szét, közben valamelyik azt mondja:
"szóval ilyen... amikor a gyerekszobában elteszed a játékaidat. mintha a miénk is lenne...
nekünk még azt az ajándékot sem engedték magunkkal vinni, amit az angyal hozott. Akkor minek adták ide? el sem kellett volna fogadnunk. értetlenkedve kérdezek vissza, mire a megdöbbentő magyarázat: azt mondták, a játékok leltáron vannak, vissza kell adni őket.
hhhhhhhhhhhhh
összetörtük őket. most mit fognak csinálni a leltárjukkal?..."
mennyi ilyen történet van ezekben a soha fel nem növő, soha nem is volt gyerekekben?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése