ritkán van az ember életében. Az még ritkább, hogy ennek még tudatában is legyen. Ám megesik a magamfajta földi halandóval, hogy csak úgy, élvezi büntetlenül. sokáig! Úgy értem, volt a pillanat, és valahányszor visszagondolok rá, újra élvezem a pillanatot. CSLewis elemzi az ilyeneket a "Csendes bolygó"-ban...
szóval akkor már ősz volt, péntek reggel, leszálltam a vonatról, és a rövidke bekötő úton van néhány gyönyörű fa. Magasak, s a fény valami mesés játékot űz velük mindenki szeme láttára. (vagy csak az enyém láttára? remélem, most az egyszer értem volt, én láttam is! ) az utolsót is magam mögött hagytam, már csak egy alacsony csemete volt előttem, amikor észrevettem a pöttyöket. Zöldek, sárga alapon. Meg a fény... visszafordultam, és leveleket kezdtem szedni a fáról, közben mosolyogtam, mert lám, ebben a hideg reggeli időben nekem van eszem hozzá, hogy magammal vigyem a boldogságot! s nem is reméltem volna, hogy ilyen hosszan magammal tudom vinni. de itt van, a polcomon, egy pillanatban.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése