csodálom az Ő útjait - énekeltük tegnap délután a gyüliben - s én arra gondoltam, hogy valahányszor ezzel a dallal találkozom, Isten nekem nagyszerűnek, felfoghatatlannak, stb tűnő útjaira gondolok. pedig nem csak ilyenek vannak.
tegnap Dánfalván egy nyolcadikos fiút temettünk. ennek hatására jöttek nekem ilyen gondolataim. péntek óta mindegyre eszembe jut a fiú, visszaköszön álmaimban a zavarodottság érzése, pedig nem ismertem személyesen. egy diákom kérdezte tőlem, hogy sajnálom-e a meghalt fiút, s én azt válaszoltam, hogy őt nem, de a szüleit nagyon. Miért? mert neki már nagyon jó - válaszoltam.
Igen, hiszek a menyországban, abban, hogy Isten nem hibázik, hogy majd letöröl minden könnyet a szemünkről.
azután azon rágódtam, vajon értett-e a diákom, vagy keményszívű, pályát tévesztett pszichológust lát azóta bennem :) néha hamarabb válaszolok, minthogy felmérném a szavait várható hatását. gyerekekkel szemben azt hiszem nem védekezhetek azzal, hogy őszinte voltam. bölcs is kell legyek!
2 megjegyzés:
Hát igen, nehéz a gyerekekenek ezeket a dolgokat felfogni. Nekem is volt ilyen élményem fiatal koromban, és ráadásul közelebbről ismertem a lányt, aki meghalt. Úgy emlékszem egész évemet meghatározta az az esemény.
ismeros az erzes,mikor mondasz valamit,utana meg gondolkozol,vajon most milyennek lat az a valaki.mar kaptam olyan visszajelzest,amirol azt gonoltam nem jol mondtam,epito volt.
Megjegyzés küldése