ambivalencia

lassan kezdem megszokni, hogy újra munkába járok. Nem így Babó, sajna. az elmúlt héten minden délután nyafogással és sírással telt, hétvégén rendbejött, és tegnap is minden szép vidáman történt. Ma reggelre azonban újra felsírt - mint az előző hét minden éjjelén. Engem szólít, nyöszörög, álom és ébrenlét közötti állapotban nem tudja mit akar, csak azt, amit nem és azt jelzi is teli torokkal, apja nagy örömére. Egy kivétel azért van: vizet bármikor szívesen iszik :)
Ma korábban is kellett kelnem, Babó pedig megérzi, és már azelőtt nyöszörög, hogy az órám ébresztene. Sajnálom picikémet, tudom, milyen rossz lehet neki.
az elmúlt héten egyik nap amikor hazajöttem, "megvert" és megölelt, ütögette a vállamat, majd átölelt - vagy 3 percen át - azért csak ennyit, mert eltereltem a figyelmét másra, miután jól megszeretgettük egymást.
Arra gondolok, milyen jó volt az indián asszonyoknak - magukra kötötték a kicsit és mentek dolgozni, főzni, sétálni, mosni a patakra, akármit. És főleg, milyen jó volt az indián gyerekeknek - nem kellett idő előtt elszakadniuk anyjuktól - még ha rövid időkre is- ilyen kicsi korban. Mert akármilyen nagy és szép és értelmes lenne az én Babóm is, attól még csak két éves. elég belenézni a szemébe, hogy lássuk, mire van szüksége...
Tegnap reggel készítettem Babót a néni érkezésére, ecsetelem, hogy játszani fognak, anya megy dolgozni, azután hamar visszajön hozzá. Erre ő átölel és azt mondja: nem, anyával játszom, Bözsi menjen dolgozni.
Ha ilyen egyszerű lehetne minden! (...)