mindenki másképp más

Lassan 10 éve lakom székelyföldön, és be kell vallanom magamnak, kezd veszíteni a varázsából. no, nem a táj, de az emberek...
a híres székely humorral városon csak nagyon ritkán találkozni. a beszédet, akcentust, hanghordozást, tájszólásokat már ismerem, megszoktam, kicsit még ragadt is rám - bár még mindig beazonosítanak, mint jövevényt- és az ember itt is ember, akkor is ha a bütüben keresi a seprűt, s jobbra sirül az útkereszteződésnél...
ittlakásunk elején mindent élveztem, szerettem - ma már többet látok, és van valami, amit nagyon nem szeretek: az emberek távolságtartását. Igen, kedvesek itt is a székelyek, meg minden, de maguk közé olyan nehezen fogadnak be... most megint ezzel szembesültünk: egy olyan barátnak halt meg a mamája, akivel vagy két évig jó kapcsolatot ápoltunk - ugyanabba az imaházba jártunk, náluk is többször jártunk - s bár az utóbbi évben ezek a találkozások nagyot ritkultak. na az a lényeg, hogy nem szóltak a halálesetről, sem a temetésről. Mintha az elmúlt közös két év nem számítana semmit. elmentünk volna...
Vagy: egy jó barátnőmmel beszélgetek - régen egy munkahelyen dolgoztunk, sokat és mindenféléről beszélgettünk- és fejbekólint azzal, hogy elvált. Nem vagyok a pletykás típus, de soha nem mondott egy szót sem arról, hogy nem működik a házassága, vagy akármit. Már akkor megkérdeztem magamtól, hogy ez miért van? Tudom, hogy nem bizalom kérdése volt... akkor meg mi?
másokkal is van így, hogy nagyon jóba voltunk, de ha valami objektív oknál fogva nem találkozunk olyan sűrűn, akkor eltűnnek a képből. akkor beszélünk, ha én(mi) hívom őket... a közösen megélt idők nem érnek annyit, hogy fontos dolgokat az életükből nekünk is elmondjanak?

gyakran kérdezem magamban, hogy milyen barátság ez akkor... vagy csak annak tudjam be az egészet, hogy ilyen zárkózott népség és számukra ez a természetes? hogy nekik ez fel sem tűnik?

nem tudom, de az biztos, hogy nem szeretem.